Lesko Tamás

Lesko Tamás vagyok 37 éves, Kassán születtem, de most mégis a Felvidék felső Bodrogköz legdélkeletibb szegletében, Kistárkányban élek. Feleségemmel két fiúgyermeket nevelünk. Büszkeséggel tölt el, hogy azon felvidéki emberek kevesek közé tartozunk, akik elmondhatják magukról: Tisza parti gyerekek. Már gyerekkoromban is szerettem a történelmet, a kardokat, a fegyvereket. Mindig azon agyaltam, hogyan lehetne ezeket a csudaszép dolgokat megcsinálni. Valahogy eképpen alakult ki a vas, és a vas megmunkálása iránti szeretet. Autószerelő és gépész a végzettségem, pedig kovács szerettem volna lenni. A dolog nem maradt annyiban, autodidakta módon kezdtem tanulni a kovácsolást. Szükség is volt erre, mert hadi hagyományőrzőként megtapasztaltam, milyen nehéz beszerezni a felszerelés egyes darabjait. Elkezdtük saját magunknak készíteni a nyílhegyeket, lándzsákat, késeket, sisakokat, pajzsokat és a többi apró kiegészítőt. Javarészt hagyományőrző barátaimnak csinálok középkori fegyvereket, tábori kellékeket, esetleg disz- vagy ajándéktárgyakat. Munkáim megidézik a középkori egyszerű emberek igényét, amikor nem a csillogás, hanem a használhatóság és az időtállóság volt a fontosabb. A kovácsolt kézműves termékekben pont az tetszik, ha látszik rajta a kalapácsütések nyoma. Minden egyes kalapácsütésben ott van tudás, a tapasztalat, a szakértelem és a hozzáértés, néha ott van a kudarc is, amiből szintén csak tanulhat az ember. Nagy öröm számomra, amikor kiszabadulok a mindennapi mókuskerékből és kalapácsot ragadhatok. Még nagyobb öröm, amikor gyermekeimen látom az érdeklődést valamilyen régi szakma iránt. Nagy felelősség a kézművesek számára, hogy azt a „tálentumot”, amit a jó Isten reánk bízott, azt ne hagyjuk  elveszni, ne csak megtartsuk, hanem gyarapítsuk, átörökítsük.